Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

Elevate form over function to get at less easily articulable truths.

Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

Postby Meno_ » Wed Nov 15, 2017 3:33 am

Die Baume stehn der Frucht entladen,
Und gelbes Laub verweht ins Tal
Das Stoppelfeld in Schimmerfaden
Erglanzt am niedern Mittagstrahl.
Es kreist der Vogel Schwarm , und ziehet;
Das Vieh verlangt zum Stall, und fliehet
Die magern Aun,vom Reife fahl,
O geh am sanften Scheidetage
Des Jahrs zu guter letzt hinaus;
Und nenn inn Summertag und trage
Den letzten schwer gefunden StrauB.
Bald stegt Gewolk und Sscbwartz dahinter
Der Sturm,und sein Genof,der Winter,
Und hult in Flocken Feld und Haus.
Ein weiser Mann,ihr Lieben haschet
die Freuden im Voruberfliehn,
Empfangt, was kommt unuberraschet,
Und pluckt die blumen, weil sie blunt.
Und sind die Blumen auch verschwunden;
So steht am Winterherd umwunden
Sein Festpokai mit immergrun
Noch trocken fuhrt durch Tal und Hugel
Der langst vertraube Sommerpfad.
Nur rotlich hangt am wasserspiegel
Der Baum, den grun ihr neulich sacht.
Doch grunt beim1 Rot der Hagendorne
Und Spillbeern, unsure Lagenstatt!
So still an warmer Sonne liegend,
Sehn wir das bunte Feld Hinan,
Und dort, auf schwartzer Brache plugend,
Mit Lustegpfeif ,den Ackermann.
Die Krah'n in fricher Furche schwammen
Dem Pfluge nach, und scbrein und Larmen;
Und dampfend zieht das Gaulgespanm,
Natur, wie schon in jedem Kleide!
Auch noch im Sterbekleid wie schon!
Sie micht in Wehmut sanfte Freude,
Und lachelt tranend noch I'm Gehen.
Du,welkes Laub, dad niederschauert,
Du Blumchen, lispelst: Nicht getrauert!
Wir werden schoner auferstehn!

Johann Heinrich Voss
Meno_
Philosopher
 
Posts: 3569
Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
Location: Mysterium Tremendum

Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

Postby Meno_ » Wed Nov 15, 2017 3:46 am

Arminius could You translate this into English if You see it?
I came across it in reference to mythological works, and is be interested in finding out what it means.

Thanks,
Meno_
Philosopher
 
Posts: 3569
Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
Location: Mysterium Tremendum

Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

Postby Arminius » Wed Nov 15, 2017 9:42 am

Meno_ wrote:Die Baume stehn der Frucht entladen,
Und gelbes Laub verweht ins Tal
Das Stoppelfeld in Schimmerfaden
Erglanzt am niedern Mittagstrahl.
Es kreist der Vogel Schwarm , und ziehet;
Das Vieh verlangt zum Stall, und fliehet
Die magern Aun,vom Reife fahl,
O geh am sanften Scheidetage
Des Jahrs zu guter letzt hinaus;
Und nenn inn Summertag und trage
Den letzten schwer gefunden StrauB.
Bald stegt Gewolk und Sscbwartz dahinter
Der Sturm,und sein Genof,der Winter,
Und hult in Flocken Feld und Haus.
Ein weiser Mann,ihr Lieben haschet
die Freuden im Voruberfliehn,
Empfangt, was kommt unuberraschet,
Und pluckt die blumen, weil sie blunt.
Und sind die Blumen auch verschwunden;
So steht am Winterherd umwunden
Sein Festpokai mit immergrun
Noch trocken fuhrt durch Tal und Hugel
Der langst vertraube Sommerpfad.
Nur rotlich hangt am wasserspiegel
Der Baum, den grun ihr neulich sacht.
Doch grunt beim1 Rot der Hagendorne
Und Spillbeern, unsure Lagenstatt!
So still an warmer Sonne liegend,
Sehn wir das bunte Feld Hinan,
Und dort, auf schwartzer Brache plugend,
Mit Lustegpfeif ,den Ackermann.
Die Krah'n in fricher Furche schwammen
Dem Pfluge nach, und scbrein und Larmen;
Und dampfend zieht das Gaulgespanm,
Natur, wie schon in jedem Kleide!
Auch noch im Sterbekleid wie schon!
Sie micht in Wehmut sanfte Freude,
Und lachelt tranend noch I'm Gehen.
Du,welkes Laub, dad niederschauert,
Du Blumchen, lispelst: Nicht getrauert!
Wir werden schoner auferstehn!

Johann Heinrich Voss

The following text is the original (German) text:

Johann Heinrich Voß wrote:
    Der Herbsttag

    Die Bäume stehn der Frucht entladen,
    Und gelbes Laub verweht ins Tal;
    Das Stoppelfeld in Schimmerfaden
    Erglänzt am niedern Mittagsstrahl.
    Es kreist der Vögel Schwarm, und ziehet;
    Das Vieh verlangt zum Stall, und fliehet
    Die magern Aun, vom Reife fahl.

    O geh am sanften Scheidetage
    Des Jahrs zu guter letzt hinaus;
    Und nenn ihn Sommertag und trage
    Den letzten schwer gefundnen Strauß.
    Bald steigt Gewölk, und schwarz dahinter
    Der Sturm, und sein Genoß, der Winter,
    Und hüllt in Flocken Feld und Haus.

    Ein weiser Mann, ihr Lieben, haschet
    die Freuden im Vorüberfliehn,
    Empfängt, was kommt unüberraschet,
    Und pflückt die Blumen, weil sie blühn.
    Und sind die Blumen auch verschwunden;
    So steht am Winterherd umwunden
    Sein Festpokal mit Immergrün.

    Noch trocken führt durch Tal und Hügel
    Der längst vertraute Sommerpfad.
    Nur rötlich hängt am Wasserspiegel
    Der Baum, den grün ihr neulich saht.
    Doch grünt der Kamp vom Winterkorne;
    Doch grünt beim Rot der Hagedorne
    Und Spillbeern, unsre Lagerstatt!

    So still an warmer Sonne liegend,
    Sehn wir das bunte Feld hinan,
    Und dort, auf schwarzer Brache pflügend,
    Mit Lustgepfeif, den Ackermann:
    Die Kräh'n in frischer Furche schwärmen
    Dem Pfluge nach, und schrein und lärmen;
    Und dampfend zieht das Gaulgespann.

    Natur, wie schön in jedem Kleide!
    Auch noch im Sterbekleid wie schön!
    Sie mischt in Wehmut sanfte Freude,
    Und lächelt tränend noch im Gehen.
    Du, welkes Laub, das niederschauert,
    Du Blümchen, lispelst: Nicht getrauert!
    Wir werden schöner auferstehn!
    Image
    User avatar
    Arminius
    ILP Legend
     
    Posts: 5732
    Joined: Sat Mar 08, 2014 10:51 pm
    Location: Saltus Teutoburgiensis

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Arminius » Wed Nov 15, 2017 9:45 am

    Meno_ wrote:Arminius could You translate this into English if You see it?
    I came across it in reference to mythological works, and is be interested in finding out what it means.

    Thanks,

    I will do the translation soon.
    Image
    User avatar
    Arminius
    ILP Legend
     
    Posts: 5732
    Joined: Sat Mar 08, 2014 10:51 pm
    Location: Saltus Teutoburgiensis

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Arminius » Wed Nov 15, 2017 10:01 am

    By the way:

    Rainer Maria Rilke wrote:Herbsttag

    Herr, es ist Zeit. Der Sommer war sehr groß.
    Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
    und auf den Fluren lass die Winde los.

    Befiehl den letzten Früchten, voll zu sein;
    gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
    dränge sie zur Vollendung hin, und jage
    die letzte Süße in den schweren Wein.

    Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
    Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
    wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
    und wird in den Alleen hin und her
    unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.


    Spanish translation:
    Día de otoño

    Señor: ya es tiempo. El verano fue muy grande.
    Pon tu sombra en los relojes solares,
    y en los campos suelta a los vientos.

    Manda los ultimos frutos a llenarse;
    dales todavía dos días más sureños,
    apurales hacia la culminación y mete
    la ultima dulzura al vino pesado.

    El que no tiene casa ahora, ya no va a construir.
    El que está soló ahora, va estarlo por mucho tiempo,
    Permanecerá despierto, leerá, escribirá largas cartas
    Y paseará inquieto en las avenidas, de aquí para allá,
    Mientras las hojas se las lleva el viento.


    English translation:
    Autumn Day

    Lord, it is time. Let the great summer go,
    Lay your long shadows on the sundials,
    And over harvest piles let the winds blow.

    Command the last fruits to be ripe;
    Grant them some other southern hour,
    Urge them to completion, and with power
    Drive final sweetness to the heavy grape.

    Who's homeless now, will for long stay alone.
    No home will build his weary hands,
    He'll wake, read, write letters long to friends
    And will the alleys up and down
    Walk restlessly, when falling leaves dance.

    That's a good poem too. Isn't it?
    Image
    User avatar
    Arminius
    ILP Legend
     
    Posts: 5732
    Joined: Sat Mar 08, 2014 10:51 pm
    Location: Saltus Teutoburgiensis

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Wed Nov 15, 2017 4:51 pm

    Arminius wrote:
    Meno_ wrote:Arminius could You translate this into English if You see it?
    I came across it in reference to mythological works, and is be interested in finding out what it means.

    Thanks,

    I will do the translation soon.



    Thank You.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Wed Nov 15, 2017 4:54 pm

    Yes, the Rilke poem is beautiful, as well.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Arminius » Thu Nov 16, 2017 12:25 pm

    The following text is the translation of Johann Heinrich Voß' poem „Der Herbsttag“:

    "The autumn day

    The trees stand unloaded to the fruit,
    And yellow foliage drifts away in the valley;
    The stubblefield in light thread
    Gleams in the lower midday beam.
    The bird’s swarm wheels, and moves;
    The cattle demands for the stable, and flee
    The meagre meadows, paled from the rime.

    Oh go on the gentle scabbard day
    Of the year finally out;
    And call it summer day and carry
    The last hardly found bunch.
    Soon clouds rise, and blackly behind it
    The storm, and his enjoying, the winter,
    And wraps in flakes field and house.

    A wise man, dear ones, snatches
    the joys in over-fleeing,
    Receives what comes unsurprised,
    And picks the flowers, because they bloom.
    And if the flowers have also disappeared;
    So stands at the winter stove entwined
    Its festival cup with evergreen.

    Still drily leads through valley and hill
    The long been familar summer path.
    Only reddishly hangs on the water level
    The tree that green you recently saw.
    Yet greens the field of the winter grain;
    Yet greens with red of the hawthorns
    And spill berries, our bed for the night!

    So quietly recumbent in the warm sun,
    We see the coloured field upward,
    And there, on black fallow ploughing,
    With lust whistling, the field man:
    The crows in fresh furrow swarm
    After the plough, and scream and make a noise;
    And steamingly the horse team drags.

    Nature, how nicely in every dress!
    Still in the dying dress as nicely!
    It mixes gentle joy in melancholy,
    And smiles watering still in the walking.
    You, wilted foliage, that shivers down,
    You little flower, lisps: not mourned!
    We will more beautifully rise!“

    (Translated by me.)
    Image
    User avatar
    Arminius
    ILP Legend
     
    Posts: 5732
    Joined: Sat Mar 08, 2014 10:51 pm
    Location: Saltus Teutoburgiensis

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Thu Nov 16, 2017 9:51 pm

    Thank You for the translation and tonight I will try to compare the Voss with the Rilke for tje interest in synonymous structural and generally aesthetic contrast.

    Do You think there is a flow of influence from the Vass to the Rilke?

    He may have read him although he isn't at all as well known and I came across it quite by chance.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Arminius » Thu Nov 16, 2017 10:24 pm

    Meno_ wrote:Thank You for the translation and tonight I will try to compare the Voss with the Rilke for tje interest in synonymous structural and generally aesthetic contrast.

    Do You think there is a flow of influence from the Vass to the Rilke?

    He may have read him although he isn't at all as well known and I came across it quite by chance.

    I am pretty sure that Rilke knew Voß’ poem. But I am not sure whether there was a flow of influence from Voß to Rilke
    Image
    User avatar
    Arminius
    ILP Legend
     
    Posts: 5732
    Joined: Sat Mar 08, 2014 10:51 pm
    Location: Saltus Teutoburgiensis

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Arminius » Thu Nov 16, 2017 10:48 pm

    Rilke's poem „Archaischer Torso Apollos“:

    Rainer Maria Rilke wrote:Archaischer Torso Apollos

    Wir kannten nicht sein unerhörtes Haupt,
    darin die Augenäpfel reiften. Aber
    sein Torso glüht noch wie ein Kandelaber,
    in dem sein Schauen, nur zurückgeschraubt,

    sich hält und glänzt. Sonst könnte nicht der Bug
    der Brust dich blenden, und im leisen Drehen
    der Lenden könnte nicht ein Lächeln gehen
    zu jener Mitte, die die Zeugung trug.

    Sonst stünde dieser Stein entstellt und kurz
    unter der Schultern durchsichtigem Sturz
    und flimmerte nicht so wie Raubtierfelle;

    und bräche nicht aus allen seinen Rändern
    aus wie ein Stern: denn da ist keine Stelle,
    die dich nicht sieht. Du mußt dein Leben ändern.


    English translation:

    Archaic Torso of Apollo

    We cannot know his legendary head
    with eyes like ripening fruit. And yet his torso
    is still suffused with brilliance from inside,
    like a lamp, in which his gaze, now turned to low,

    gleams in all its power. Otherwise
    the curved breast could not dazzle you so, nor could
    a smile run through the placid hips and thighs
    to that dark center where procreation flared.

    Otherwise this stone would seem defaced
    beneath the translucent cascade of the shoulders
    and would not glisten like a wild beast's fur:

    would not, from all the borders of itself,
    burst like a star: for here there is no place
    that does not see you. You must change your life.
    Image
    User avatar
    Arminius
    ILP Legend
     
    Posts: 5732
    Joined: Sat Mar 08, 2014 10:51 pm
    Location: Saltus Teutoburgiensis

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Fri Nov 17, 2017 12:55 am

    The hero is he who is immovably centered-Emerson
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Fri Nov 17, 2017 1:26 am

    When I was a boy
    A god often rescued me
    From the shouts of the rods of men
    And played among the trees and flowers
    Secure in their kindness and the breezes of heaven
    Were playing there too.

    And as you delight
    The hearts of plants
    When they stretch towards you with little strength

    So you delight the heart in me
    Father Helios and like Endymion
    I was your favorite
    Moon O all

    Your friendly
    And faithful gods
    I wish you could know
    How my soul have loved you.
    then
    it was not yet with names and you
    Never named as people do
    As they knew one another

    I knew you better
    Then I have ever known them.
    I understood the stillness above the
    sky
    If never knew the words of men.

    Trees were my teachers
    Melodious trees
    And I learned to love
    Among flowers

    I grew up in the arms of the gods.

    Holderlin
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Sat Nov 18, 2017 1:22 am

    That which ought to live eternally in song must in life perish--Schiller
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Sun Nov 19, 2017 4:51 pm

    1 John 3:14
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Wed Nov 22, 2017 3:41 am

    If this last derivation. to humanities" .reluctant return to the underworld ,regressively human quest, remaining only as merely another journey into the abyss, a journey more formidable then any outward expansion to newer and newer open land , then its not that they will be stymied in their efforts, but that within the scope and context of their struggle , they will be met by limitations in recognizing a continuum of laws and identities as available sources of useful energy.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Mon Nov 27, 2017 10:33 am

    A writer is someone for whom writing is more difficult than for other people.

    Thomas Mann
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Mon Nov 27, 2017 10:46 am

    A writer is someone for whom writing is more difficult than for other people
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Wed Nov 29, 2017 12:16 am

    To Arc a fellow traveler

    Promised an ode about a tree
    That I haunted
    For many
    And it haunted me so o am haunting it
    Now and planting the seed of my soul there so that some day
    Some far far
    Day I or someone haunted like wise

    May feel am am anchored
    Roots deeply burrowed
    Into blackest of earth

    Made fertile for immortality
    Which is within the now that the tree sings airs
    Of eternal song5 (5 stanzas to follow)

    And it is for me that she does
    And for You
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Mon Oct 01, 2018 7:40 am

    Where is Arminius, until hear of his disposition, can not let his ideas die.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Mon Oct 01, 2018 8:21 am

    From the shouts and the rods of men
    And I played among trees and flowers
    Secure in their kindness
    And the breezes of heaven
    Were playing there too.

    And as you delight
    The hearts of plants
    When they stretch towards you
    With little strength

    So you delighted the heart in me
    Father Helios, and like Endymion
    I was your favourite,
    Moon. 0 all

    You friendly
    And faithful gods
    I wish you could know
    How my soul has loved you.

    Even though when I called to you then
    It was not yet with names, and you
    Never named me as people do
    As though they knew one another

    I knew you better
    Than I have ever known them.
    I understood the stillness above the sky
    But never the words of men


    Holderlin
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Wed Oct 03, 2018 3:59 pm

    Just got back from Hungary: here is the complete translation of Hungary's national poet: Joseph Attilla:



    Work in progress, translation.


    József Attila
    összes versei
    Vers keresése cím szerint:
    Vers keresése…
    Tárgymutató

    Versek betűrendben
    Versek időrendben
    Változatok
    Rögtönzések
    Az összes vers egy lapon
    Szabad-ötletek jegyzéke
    Curriculum vitae
    Válogatott versek
    Megfáradt ember
    Nem én kiáltok
    Tiszta szívvel
    Kopogtatás nélkül
    Áldalak búval, vigalommal
    Ringató
    Tedd a kezed
    Klárisok
    Medáliák
    Külvárosi éj
    A hetedik
    Téli éjszaka
    Reménytelenül
    A város peremén
    Elégia
    Óda
    Eszmélet
    Mama
    Altató
    Levegőt!
    Kései sirató
    Amit szivedbe rejtesz
    Gyermekké tettél
    A Dunánál
    Judit
    Nagyon fáj
    Kész a leltár
    A bűn
    Thomas Mann üdvözlése
    Ars poetica
    Flóra
    Nem emel föl
    Bukj föl az árból
    Születésnapomra
    Hazám
    (Csak az olvassa…)
    Tudod, hogy nincs bocsánat
    (Karóval jöttél…)
    (Talán eltünök hirtelen…)
    (Ime, hát megleltem hazámat…)
    MEGFÁRADT EMBER
    A földeken néhány komoly paraszt
    hazafele indul hallgatag.
    Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
    gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

    A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
    harmattá vált bennem a gond és teher;
    se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
    csak megfáradt ember, aki itt hever.

    A békességet szétosztja az este,
    meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
    pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
    s homlokomra kiülnek a csillagok.

    1923. aug.

    NEM ÉN KIÁLTOK
    Nem én kiáltok, a föld dübörög,
    Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
    Lapulj a források tiszta fenekére,
    Símulj az üveglapba,
    Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
    Kövek alatt a bogarak közé,
    Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
    Te szegény, szegény.
    Friss záporokkal szivárogj a földbe –
    Hiába fürösztöd önmagadban,
    Csak másban moshatod meg arcodat.
    Légy egy fűszálon a pici él
    S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
    Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
    Meddő anyánk gyerekért könyörög.
    Barátom, drága, szerelmes barátom,
    Akár borzalmas, akár nagyszerű,
    Nem én kiáltok, a föld dübörög.

    1924 első fele

    TISZTA SZÍVVEL
    Nincsen apám, se anyám,
    se istenem, se hazám,
    se bölcsőm, se szemfedőm,
    se csókom, se szeretőm.

    Harmadnapja nem eszek,
    se sokat, se keveset.
    Húsz esztendőm hatalom,
    húsz esztendőm eladom.

    Hogyha nem kell senkinek,
    hát az ördög veszi meg.
    Tiszta szívvel betörök,
    ha kell, embert is ölök.

    Elfognak és felkötnek,
    áldott földdel elfödnek
    s halált hozó fű terem
    gyönyörűszép szívemen.

    1925. márc.

    KOPOGTATÁS NÉLKÜL
    Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
    de gondold jól meg,
    szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

    A kancsóba friss vizet hozok be néked,
    cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
    itt nem zavar bennünket senki,
    görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

    Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
    ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
    melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
    ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
    hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

    Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
    de gondold jól meg,
    bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

    1926. ápr.

    ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL
    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e,
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyujtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.

    1927 karácsony

    RINGATÓ
    Holott náddal ringat,
    holott csobogással,
    kékellő derűvel,
    tavi csókolással.

    Lehet, hogy szerelme
    földerül majd mással,
    de az is ringassa
    ilyen ringatással.

    1928 tavasza

    TEDD A KEZED
    Tedd a kezed
    homlokomra,
    mintha kezed
    kezem volna.

    Úgy őrizz, mint
    ki gyilkolna,
    mintha éltem
    élted volna.

    Úgy szeress, mint
    ha jó volna,
    mintha szívem
    szíved volna.

    1928. máj.–jún.

    KLÁRISOK
    Klárisok a nyakadon,
    békafejek a tavon.
    Báránygané,
    bárányganéj a havon.

    Rózsa a holdudvaron,
    aranyöv derekadon.
    Kenderkötél,
    kenderkötél nyakamon.

    Szoknyás lábad mozgása
    harangnyelvek ingása,
    folyóvízben
    két jegenye hajlása.

    Szoknyás lábad mozgása
    harangnyelvek kongása,
    folyóvízben
    néma lombok hullása.

    1928 nyara


    MEDÁLIÁK
    1
    Elefánt voltam, jámbor és szegény,
    hűvös és bölcs vizeket ittam én,
    a dombon álltam s ormányommal ott
    megsímogattam a holdat, a napot,

    és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
    a zöld cincért, a kígyót, a kovát, –
    most lelkem: ember – mennyem odavan,
    szörnyű fülekkel legyezem magam – –

    2
    Porszem mászik gyenge harmaton,
    lukas nadrágom kézzel takarom,
    a kis kanász ríva öleli át
    kővé varázsolt tarka malacát –

    zöld füst az ég és lassan elpirul,
    csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
    jéglapba fagyva tejfehér virág,
    elvált levélen lebeg a világ – –

    3
    Totyog, totyog a piócahalász,
    bámul, bámul a sovány kanász,
    lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
    gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény –

    egy fáradt alma függ fejem felett,
    a hernyó rágott szívéig szemet,
    kinéz hát rajta és mindent belát,
    virág volt ez a vers, almavirág – –

    4
    Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
    lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
    lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
    lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad –

    a cselédlány könnye a kovászba hull,
    ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
    hazatalálsz még, szedd a lábodat –
    füstölgő szemek világítanak – –

    5
    Disznó, de akin jáspis a csülök,
    fábul faragott istenen ülök,
    hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő!
    meghalok s mázsás szakállam kinő

    s ha megrándul még bőröm, az egek,
    hátamról minden hasamra pereg;
    hemzsegnek majd az apró zsírosok,
    a csillagok, kis fehér kukacok – –

    6
    Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,
    zörget a búza: magvát kiveti,
    rámnéz a tó, ha belé kő esett
    s a sírók sóhajtotta fellegek,

    a háborúkkal hívott hajnalok,
    ugró napok és rezgő csillagok
    körülkóvályogják nyugodt fejem –
    világizzása hőmérsékletem – –

    7
    A küszöbön a vashabú vödör, –
    szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,
    a szennyes lé lapulva árad el,
    tajtékja fölgyűrt karján szárad el –

    én is bádoghabokba horpadok,
    de kélnek csengő és szabad habok
    s végigcsattognak tengerek lován
    a lépcsőházak villogó fogán – –

    8
    Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
    fekete frakkban guggolva kinéz,
    meredten nézi, hogy mi féltve föd,
    cirógat, áld a fény, a szél, a köd,

    befut a rózsa, amint rothadok,
    pihévé szednek hűvös kócsagok
    és őszi esték melege leszek,
    hogy ne ludbőrzzenek az öregek – –

    9
    Barátommal egy ágyban lakom,
    nem is lesz hervadó liliomom,
    nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
    ölni szeretnék, mint mindannyian

    s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
    főzelékszínű szemmel nézitek,
    hogy széles ajkam lázba rezgve ring
    s fecskék etetnek bogárral megint – –

    10
    Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
    boronaként a vetésen vonódj –
    az ég fölött, mint lent a fellegek,
    egy cirógatás gazdátlan lebeg

    s e hűvös varázs húzva, szeliden,
    szakállamon majd egykor megpihen
    s vörös fonatján bütykömig csorog
    jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok – –

    11
    Huszonhárom király sétál,
    jáspiskorona fejükben,
    sárga dinnyét edegélnek,
    új hold süt a balkezükben.

    Huszonhárom kölyök császkál,
    csámpás sityak a fejükben,
    görögdinnyét szürcsölőznek,
    új nap lángol jobbkezükben.

    12
    Az eltaposott orrú fekete,
    a sárga, kinek kékebb az ege,
    a rézbőrű, kin megfagyott a vér
    és a lidércként rugódzó fehér –

    – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – –

    1927–1928

    KÜLVÁROSI ÉJ
    A mellékudvarból a fény
    hálóját lassan emeli,
    mint gödör a víz fenekén,
    konyhánk már homállyal teli.

    Csönd, – – lomhán szinte lábrakap
    s mászik a súroló kefe;
    fölötte egy kis faldarab
    azon tünődik, hulljon-e.

    S olajos rongyokban az égen
    megáll, sóhajt az éj;
    leül a város szélinél.
    Megindul ingón át a téren;
    egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

    Mint az omladék, úgy állnak
    a gyárak,
    de még
    készül bennük a tömörebb sötét,
    a csönd talapzata.

    S a szövőgyárak ablakán
    kötegbe száll
    a holdsugár,
    a hold lágy fénye a fonál
    a bordás szövőszékeken
    s reggelig, míg a munka áll,
    a gépek mogorván szövik
    szövőnők omló álmait.

    S odébb, mint boltos temető,
    vasgyár, cementgyár, csavargyár.
    Visszhangzó családi kripták.
    A komor föltámadás titkát
    őrzik ezek az üzemek.
    Egy macska kotor a palánkon
    s a babonás éjjeli őr
    lidércet lát, gyors fényjelet, –
    a bogárhátú dinamók
    hűvösen fénylenek.

    Vonatfütty.

    Nedvesség motoz a homályban,
    a földre ledőlt fa lombjában
    s megnehezíti
    az út porát.

    Az úton rendőr, motyogó munkás.
    Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
    iramlik át.
    Kutyaként szimatol előre
    és mint a macska, fülel hátra;
    kerülő útja minden lámpa.

    Romlott fényt hány a korcsma szája,
    tócsát okádik ablaka;
    benn fuldokolva leng a lámpa,
    napszámos virraszt egymaga.
    Szundít a korcsmáros, szuszog,
    ő nekivicsorít a falnak,
    búja lépcsőkön fölbuzog,
    sír. Élteti a forradalmat.

    Akár a hült érc, merevek
    a csattogó vizek.
    Kóbor kutyaként jár a szél,
    nagy, lógó nyelve vizet ér
    és nyeli a vizet.

    Szalmazsákok, mint tutajok,
    úsznak némán az éjjel árján – –
    A raktár megfeneklett bárka,
    az öntőműhely vasladik
    s piros kisdedet álmodik
    a vasöntő az ércformákba.

    Minden nedves, minden nehéz.
    A nyomor országairól
    térképet rajzol a penész.
    S amott a kopár réteken
    rongyok a rongyos füveken
    s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
    s indulni erőtlen…

    Nedves, tapadós szeled mása
    szennyes lepedők lobogása,
    óh éj!
    Csüngsz az egen, mint kötelen
    foszló perkál s az életen
    a bú, óh éj!
    Szegények éje! Légy szenem,
    füstölögj itt a szívemen,
    olvaszd ki bennem a vasat,
    álló üllőt, mely nem hasad,
    kalapácsot, mely cikkan pengve,
    – sikló pengét a győzelemre,
    óh éj!

    Az éj komoly, az éj nehéz.
    Alszom hát én is, testvérek.
    Ne üljön lelkünkre szenvedés.
    Ne csipje testünket féreg.

    1932

    A HETEDIK
    E világon ha ütsz tanyát,
    hétszer szűljön meg az anyád!
    Egyszer szűljön égő házban,
    egyszer jeges áradásban,
    egyszer bolondok házában,
    egyszer hajló, szép búzában,
    egyszer kongó kolostorban,
    egyszer disznók közt az ólban.
    Fölsír a hat, de mire mégy?
    A hetedik te magad légy!

    Ellenség ha elődbe áll,
    hét legyen, kit előtalál.
    Egy, ki kezdi szabad napját,
    egy, ki végzi szolgálatját,
    egy, ki népet ingyen oktat,
    egy, kit úszni vízbe dobtak,
    egy, ki magva erdőségnek,
    egy, kit őse bőgve védett,
    csellel, gánccsal mind nem elég, –
    a hetedik te magad légy!

    Szerető után ha járnál,
    hét legyen, ki lány után jár.
    Egy, ki szivet ad szaváért,
    egy, ki megfizet magáért,
    egy, ki a merengőt adja,
    egy, ki a szoknyát kutatja,
    egy, ki tudja, hol a kapocs,
    egy, ki kendőcskére tapos, –
    dongják körül, mint húst a légy!
    A hetedik te magad légy.

    Ha költenél s van rá költség,
    azt a verset heten költsék.
    Egy, ki márványból rak falut,
    egy, ki mikor szűlték, aludt,
    egy, ki eget mér és bólint,
    egy, kit a szó nevén szólít,
    egy, ki lelkét üti nyélbe,
    egy, ki patkányt boncol élve.
    Kettő vitéz és tudós négy, –
    a hetedik te magad légy.

    S ha mindez volt, ahogy írva,
    hét emberként szállj a sírba.
    Egy, kit tejes kebel ringat,
    egy, ki kemény mell után kap,
    egy, ki elvet üres edényt,
    egy, ki győzni segít szegényt,
    egy, ki dolgozik bomolva,
    egy, aki csak néz a Holdra:
    Világ sírköve alatt mégy!
    A hetedik te magad légy.

    1932

    TÉLI ÉJSZAKA
    Légy fegyelmezett!

    A nyár
    ellobbant már.
    A széles, szenes göröngyök felett
    egy kevés könnyű hamu remeg.
    Csendes vidék.
    A lég
    finom üvegét
    megkarcolja pár hegyes cserjeág.
    Szép embertelenség. Csak egy kis darab
    vékony ezüstrongy – valami szalag –
    csüng keményen a bokor oldalán,
    mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
    a világ ág-bogán.

    A távolban a bütykös vén hegyek,
    mint elnehezült kezek,
    meg-megrebbenve tartogatják
    az alkonyi tüzet,
    a párolgó tanyát,
    völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

    Hazatér a földmíves. Nehéz,
    minden tagja a földre néz.
    Cammog vállán a megrepedt kapa,
    vérzik a nyele, vérzik a vasa.
    Mintha a létből ballagna haza
    egyre nehezebb tagjaival,
    egyre nehezebb szerszámaival.

    Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
    szikrázó csillagaival.

    A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
    lassudad harangkondulás.
    És mintha a szív örökről-örökre
    állna s valami más,
    talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
    Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
    volna harang
    s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
    S a szív a hang.

    Csengés emléke száll. Az elme hallja:
    Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
    a pántos égbolt lógó ajtaját,
    melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
    csak dőlt a nyáron át.

    Tündöklik, mint a gondolat maga,
    a téli éjszaka.

    Ezüst sötétség némasága
    holdat lakatol a világra.

    A hideg űrön holló repül át
    s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
    Összekoccannak a molekulák.

    Milyen vitrinben csillognak
    ily téli éjszakák?

    A fagyra tőrt emel az ág
    s a pusztaság
    fekete sóhaja lebben – –
    varjucsapat ing-leng a ködben.

    Téli éjszaka. Benne,
    mint külön kis téli éj,
    egy tehervonat a síkságra ér.
    Füstjében, tengve
    egy ölnyi végtelenbe,
    keringenek, kihúnynak csillagok.

    A teherkocsik fagyos tetején,
    mint kis egérke, surran át a fény,
    a téli éjszaka fénye.

    A városok fölött
    a tél még gőzölög.
    De villogó vágányokon,
    városba fut a kék fagyon
    a sárga éjszaka fénye.

    A városban felüti műhelyét,
    gyártja a kínok szúró fegyverét
    a merev éjszaka fénye.

    A város peremén,
    mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
    kissé odább
    a sarkon reszket egy zörgő kabát,
    egy ember, üldögél,
    összehúzódik, mint a föld, hiába,
    rálép a lábára a tél…

    Hol a homályból előhajol
    egy rozsdalevelű fa,
    mérem a téli éjszakát.
    Mint birtokát
    a tulajdonosa.

    1932. dec.

    REMÉNYTELENÜL
    Lassan, tünődve
    Az ember végül homokos,
    szomorú, vizes síkra ér,
    szétnéz merengve és okos
    fejével biccent, nem remél.

    Én is így próbálok csalás
    nélkül szétnézni könnyedén.
    Ezüstös fejszesuhanás
    játszik a nyárfa levelén.

    A semmi ágán ül szivem,
    kis teste hangtalan vacog,
    köréje gyűlnek szeliden
    s nézik, nézik a csillagok.

    Vas-színű égboltban…
    Vas-színű égboltban forog
    a lakkos, hűvös dinamó.
    Óh, zajtalan csillagzatok!
    Szikrát vet fogam közt a szó – –

    Bennem a mult hull, mint a kő
    az űrön által hangtalan.
    Elleng a néma, kék idő.
    Kard éle csillan: a hajam – –

    Bajszom mint telt hernyó terül
    elillant ízű számra szét.
    Fáj a szívem, a szó kihül.
    Dehát kinek is szólanék – –

    1933. márc.


    A VÁROS PEREMÉN
    A város peremén, ahol élek,
    beomló alkonyokon
    mint pici denevérek, puha
    szárnyakon száll a korom,
    s lerakódik, mint a guanó,
    keményen, vastagon.

    Lelkünkre így ül ez a kor.
    És mint nehéz esők
    vastag rongyai mosogatják
    a csorba pléhtetőt –
    hiába törli a bú szivünkről
    a rákövesedőt.

    Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
    Uj nép, másfajta raj.
    Másként ejtjük a szót, fejünkön
    másként tapad a haj.
    Nem isten, nem is az ész, hanem
    a szén, vas és olaj,

    a való anyag teremtett minket
    e szörnyű társadalom
    öntőformáiba löttyintve
    forrón és szilajon,
    hogy helyt álljunk az emberiségért
    az örök talajon.

    Papok, katonák, polgárok után
    igy lettünk végre mi hű
    meghallói a törvényeknek;
    minden emberi mű
    értelme ezért búg mibennünk,
    mint a mélyhegedű.

    Elpusztíthatatlant annyian,
    mióta kialakult
    naprendszerünk, nem pusztítottak
    eddig, bár sok a mult:
    szállásainkon éhinség, fegyver,
    vakhit és kolera dúlt.

    Győzni fogó még annyira
    meg nem aláztatott,
    amennyire a csillagok alatt
    ti megaláztatok:
    a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
    a földbe zárt titok.

    Csak nézzétek, a drága jószág
    hogy elvadult, a gép!
    Törékeny falvak reccsennek össze,
    mint tócsán gyönge jég,
    városok vakolata omlik,
    ha szökken; s döng az ég.

    Ki inti le – talán a földesúr? –
    a juhász vad ebét?
    Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
    nevelkedett a gép.
    Kezes állat. No, szóljatok rá!
    Mi tudjuk a nevét.

    És látjuk már, hogy nemsoká
    mind térdre omlotok
    s imádkoztok hozzá, ki pusztán
    a tulajdonotok.
    De ő csak ahhoz húz, ki néki
    enni maga adott…

    Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
    az anyag gyermekei.
    Emeljétek föl szivünket! Azé,
    aki fölemeli.
    Ilyen erős csak az lehet,
    ki velünk van teli.

    Föl a szívvel, az üzemek fölé!
    Ily kormos, nagy szivet
    az látott-hallott, ki napot látott
    füstjében fulladni meg,
    ki lüktetését hallotta a föld
    sok tárnás mélyeinek!

    Föl, föl!… E fölosztott föld körül
    sír, szédül és dülöng
    a léckerités leheletünktől,
    mint ha vihar dühöng.
    Fujjunk rá! Föl a szivvel,
    füstöljön odafönt!

    Mig megvilágosúl gyönyörű
    képességünk, a rend,
    mellyel az elme tudomásul veszi
    a véges végtelent,
    a termelési erőket odakint s az
    ösztönöket idebent…

    A város peremén sivít e dal.
    A költő, a rokon,
    nézi, csak nézi, hull, csak hull a
    kövér, puha korom,
    s lerakódik, mint a guanó,
    keményen, vastagon.

    A költő – ajkán csörömpöl a szó,
    de ő, (az adott világ
    varázsainak mérnöke),
    tudatos jövőbe lát
    s megszerkeszti magában, mint ti
    majd kint, a harmóniát.

    1933 tavasza

    ELÉGIA
    Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
    füst száll a szomorú táj felett,
    úgy leng a lelkem,
    alacsonyan.
    Leng, nem suhan.

    Te kemény lélek, te lágy képzelet!
    A valóság nehéz nyomait követve
    önnönmagadra, eredetedre
    tekints alá itt!
    Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
    szikárló tűzfalak
    magányán a nyomor egykedvű csendje
    fenyegetően és esengve
    föloldja lassan a tömény
    bánatot a tűnődők szivén
    s elkeveri
    milliókéval.

    Az egész emberi
    világ itt készül. Itt minden csupa rom.
    Ernyőt nyit a kemény kutyatej
    az elhagyott gyárudvaron.
    Töredezett, apró ablakok
    fakó lépcsein szállnak a napok
    alá, a nyirkos homályba.
    Felelj –
    innen vagy?
    Innen-e, hogy el soha nem hagy
    a komor vágyakozás,
    hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
    kikbe e nagy kor beleszorult
    s arcukon eltorzul minden vonás?

    Itt pihensz, itt, hol e falánk
    erkölcsi rendet a sánta palánk
    rikácsolva
    őrzi, óvja.
    Magadra ismersz? Itt a lelkek
    egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
    oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
    köröskörül mélán és komorlón
    álmodoznak gyors zsibongást szövő
    magas házakról. Kínlódó gyepüket
    sárba száradt üvegcserepek
    nézik fénytelen, merev szemmel.
    A buckákról néha gyüszünyi homok
    pereg alá… s olykor átcikkan, donog,
    egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
    melyet az emberi hulladék,
    meg a rongy,
    rakottabb tájakról idevont.
    A maga módján itt is megterít
    a kamatra gyötört,
    áldott anyaföld.
    Egy vaslábasban sárga fű virít.

    Tudod-e,
    milyen öntudat kopár öröme
    húz-vonz, hogy e táj nem enged és
    miféle gazdag szenvedés
    taszít ide?
    Anyjához tér így az a gyermek,
    kit idegenben löknek, vernek.
    Igazán
    csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
    Magaddal is csak itt bírhatsz,
    óh lélek! Ez a hazám.

    1933 tavasza

    ÓDA
    1
    Itt ülök csillámló sziklafalon.
    Az ifju nyár
    könnyű szellője, mint egy kedves
    vacsora melege, száll.
    Szoktatom szívemet a csendhez.
    Nem oly nehéz –
    idesereglik, ami tovatűnt,
    a fej lehajlik és lecsüng
    a kéz.

    Nézem a hegyek sörényét –
    homlokod fényét
    villantja minden levél.
    Az úton senki, senki,
    látom, hogy meglebbenti
    szoknyád a szél.
    És a törékeny lombok alatt
    látom előrebiccenni hajad,
    megrezzenni lágy emlőidet és
    – amint elfut a Szinva-patak –
    ím újra látom, hogy fakad
    a kerek fehér köveken,
    fogaidon a tündér nevetés.

    2
    Óh mennyire szeretlek téged,
    ki szóra bírtad egyaránt
    a szív legmélyebb üregeiben
    cseleit szövő, fondor magányt
    s a mindenséget.
    Ki mint vízesés önnön robajától,
    elválsz tőlem és halkan futsz tova,
    míg én, életem csúcsai közt, a távol
    közelében, zengem, sikoltom,
    verődve földön és égbolton,
    hogy szeretlek, te édes mostoha!

    3
    Szeretlek, mint anyját a gyermek,
    mint mélyüket a hallgatag vermek,
    szeretlek, mint a fényt a termek,
    mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
    Szeretlek, mint élni szeretnek
    halandók, amíg meg nem halnak.

    Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
    őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
    Elmémbe, mint a fémbe a savak,
    ösztöneimmel belemartalak,
    te kedves, szép alak,
    lényed ott minden lényeget kitölt.

    A pillanatok zörögve elvonulnak,
    de te némán ülsz fülemben.
    Csillagok gyúlnak és lehullnak,
    de te megálltál szememben.
    Ízed, miként a barlangban a csend,
    számban kihűlve leng
    s a vizes poháron kezed,
    rajta a finom erezet,
    föl-földereng.

    4
    Óh, hát miféle anyag vagyok én,
    hogy pillantásod metsz és alakít?
    Miféle lélek és miféle fény
    s ámulatra méltó tünemény,
    hogy bejárhatom a semmiség ködén
    termékeny tested lankás tájait?

    S mint megnyílt értelembe az ige,
    alászállhatok rejtelmeibe!…

    Vérköreid, miként a rózsabokrok,
    reszketnek szüntelen.
    Viszik az örök áramot, hogy
    orcádon nyíljon ki a szerelem
    s méhednek áldott gyümölcse legyen.
    Gyomrod érzékeny talaját
    a sok gyökerecske át meg át
    hímezi, finom fonalát
    csomóba szőve, bontva bogját –
    hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
    s lombos tüdőd szép cserjéi saját
    dicsőségüket susogják!

    Az örök anyag boldogan halad
    benned a belek alagútjain
    és gazdag életet nyer a salak
    a buzgó vesék forró kútjain!

    Hullámzó dombok emelkednek,
    csillagképek rezegnek benned,
    tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
    sürög millió élő állat,
    bogár,
    hinár,
    a kegyetlenség és a jóság;
    nap süt, homályló északi fény borong –
    tartalmaidban ott bolyong
    az öntudatlan örökkévalóság.

    5
    Mint alvadt vérdarabok,
    úgy hullnak eléd
    ezek a szavak.
    A lét dadog,
    csak a törvény a tiszta beszéd.
    De szorgos szerveim, kik újjászülnek
    napról napra, már fölkészülnek,
    hogy elnémuljanak.

    De addig mind kiált –
    Kit két ezer millió embernek
    sokaságából kiszemelnek,
    te egyetlen, te lágy
    bölcső, erős sír, eleven ágy,
    fogadj magadba!…

    (Milyen magas e hajnali ég!
    Seregek csillognak érceiben.
    Bántja szemem a nagy fényesség.
    El vagyok veszve, azt hiszem.
    Hallom, amint fölöttem csattog,
    ver a szivem.)

    6
    (Mellékdal)

    (Visz a vonat, megyek utánad,
    talán ma még meg is talállak,
    talán kihűl e lángoló arc,
    talán csendesen meg is szólalsz:

    Csobog a langyos víz, fürödj meg!
    Ime a kendő, törülközz meg!
    Sül a hús, enyhítse étvágyad!
    Ahol én fekszem, az az ágyad.)

    1933. jún.

    ESZMÉLET
    1
    Földtől eloldja az eget
    a hajnal s tiszta, lágy szavára
    a bogarak, a gyerekek
    kipörögnek a napvilágra;
    a levegőben semmi pára,
    a csilló könnyűség lebeg!
    Az éjjel rászálltak a fákra,
    mint kis lepkék, a levelek.

    2
    Kék, piros, sárga, összekent
    képeket láttam álmaimban
    és úgy éreztem, ez a rend –
    egy szálló porszem el nem hibbant.
    Most homályként száll tagjaimban
    álmom s a vas világ a rend.
    Nappal hold kél bennem s ha kinn van
    az éj – egy nap süt idebent.

    3
    Sovány vagyok, csak kenyeret
    eszem néha, e léha, locska
    lelkek közt ingyen keresek
    bizonyosabbat, mint a kocka.
    Nem dörgölődzik sült lapocka
    számhoz s szívemhez kisgyerek –
    ügyeskedhet, nem fog a macska
    egyszerre kint s bent egeret.

    4
    Akár egy halom hasított fa,
    hever egymáson a világ,
    szorítja, nyomja, összefogja
    egyik dolog a másikát
    s így mindenik determinált.
    Csak ami nincs, annak van bokra,
    csak ami lesz, az a virág,
    ami van, széthull darabokra.

    5
    A teherpályaudvaron
    úgy lapultam a fa tövéhez,
    mint egy darab csönd; szürke gyom
    ért számhoz, nyers, különös-édes.
    Holtan lestem az őrt, mit érez,
    s a hallgatag vagónokon
    árnyát, mely ráugrott a fényes,
    harmatos szénre konokon.

    6
    Im itt a szenvedés belül,
    ám ott kívül a magyarázat.
    Sebed a világ – ég, hevül
    s te lelkedet érzed, a lázat.
    Rab vagy, amíg a szíved lázad –
    úgy szabadulsz, ha kényedül
    nem raksz magadnak olyan házat,
    melybe háziúr települ.

    7
    Én fölnéztem az est alól
    az egek fogaskerekére –
    csilló véletlen szálaiból
    törvényt szőtt a mult szövőszéke
    és megint fölnéztem az égre
    álmaim gőzei alól
    s láttam, a törvény szövedéke
    mindíg fölfeslik valahol.

    8
    Fülelt a csend – egyet ütött.
    Fölkereshetnéd ifjúságod;
    nyirkos cementfalak között
    képzelhetsz egy kis szabadságot –
    gondoltam. S hát amint fölállok,
    a csillagok, a Göncölök
    úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
    a hallgatag cella fölött.

    9
    Hallottam sírni a vasat,
    hallottam az esőt nevetni.
    Láttam, hogy a mult meghasadt
    s csak képzetet lehet feledni;
    s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
    görnyedve terheim alatt –
    minek is kell fegyvert veretni
    belőled, arany öntudat!

    10
    Az meglett ember, akinek
    szívében nincs se anyja, apja,
    ki tudja, hogy az életet
    halálra ráadásul kapja
    s mint talált tárgyat visszaadja
    bármikor – ezért őrzi meg,
    ki nem istene és nem papja
    se magának, sem senkinek.

    11
    Láttam a boldogságot én,
    lágy volt, szőke és másfél mázsa.
    Az udvar szigorú gyöpén
    imbolygott göndör mosolygása.
    Ledőlt a puha, langy tócsába,
    hunyorgott, röffent még felém –
    ma is látom, mily tétovázva
    babrált pihéi közt a fény.

    12
    Vasútnál lakom. Erre sok
    vonat jön-megy és el-elnézem,
    hogy’ szállnak fényes ablakok
    a lengedező szösz-sötétben.
    Igy iramlanak örök éjben
    kivilágított nappalok
    s én állok minden fülke-fényben,
    én könyöklök és hallgatok.

    1934 első fele


    MAMA
    Már egy hete csak a mamára
    gondolok mindíg, meg-megállva.
    Nyikorgó kosárral ölében,
    ment a padlásra, ment serényen.

    Én még őszinte ember voltam,
    ordítottam, toporzékoltam.
    Hagyja a dagadt ruhát másra.
    Engem vigyen föl a padlásra.

    Csak ment és teregetett némán,
    nem szidott, nem is nézett énrám
    s a ruhák fényesen, suhogva,
    keringtek, szálltak a magosba.

    Nem nyafognék, de most már késő,
    most látom, milyen óriás ő –
    szürke haja lebben az égen,
    kékítőt old az ég vizében.

    1934. okt.

    ALTATÓ
    Lehunyja kék szemét az ég,
    lehunyja sok szemét a ház,
    dunna alatt alszik a rét –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Lábára lehajtja fejét,
    alszik a bogár, a darázs,
    velealszik a zümmögés –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A villamos is aluszik,
    – s mig szendereg a robogás –
    álmában csönget egy picit –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Alszik a széken a kabát,
    szunnyadozik a szakadás,
    máma már nem hasad tovább –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Szundít a labda, meg a sip,
    az erdő, a kirándulás,
    a jó cukor is aluszik –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A távolságot, mint üveg
    golyót, megkapod, óriás
    leszel, csak hunyd le kis szemed, –
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Tüzoltó leszel s katona!
    Vadakat terelő juhász!
    Látod, elalszik anyuka. –
    Aludj el szépen, kis Balázs.

    1935. febr. 2.

    LEVEGŐT!
    Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
    hazafelé menet?
    A gyepre éppen langy sötétség szállott,
    mint bársony-permeteg
    és lábom alatt álmatlan forogtak,
    ütött gyermekként csendesen morogtak
    a sovány levelek.

    Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
    a város peremén.
    Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
    A hűvös televény
    a lámpák felé lesett gyanakvóan;
    vadkácsa riadt hápogva a tóban,
    amerre mentem én.

    Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
    e táj oly elhagyott.
    S im váratlan előbukkant egy férfi,
    de tovább baktatott.
    Utána néztem. Kifoszthatna engem,
    hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
    mig nyomorult vagyok.

    Számon tarthatják, mit telefonoztam
    s mikor miért, kinek.
    Aktákba irják, miről álmodoztam
    s azt is, ki érti meg.
    És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
    előkotorni azt a kartotékot,
    mely jogom sérti meg.

    És az országban a törékeny falvak
    – anyám ott született –
    az eleven jog fájáról lehulltak,
    mint itt e levelek
    s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
    mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
    s elporlik, szétpereg.

    Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
    Lelkem nem ily honos.
    Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
    aki alattomos.
    Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
    szemét lesütve fontol sanda választ
    és vidul, ha toroz.

    Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
    Pedig hát engemet
    sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
    mint apró gyermeket,
    ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
    Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
    ezek idegenek.

    Felnőttem már. Szaporodik fogamban
    az idegen anyag,
    mint szivemben a halál. De jogom van
    és lélek vagy agyag
    még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
    hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
    ha nem vagyok szabad!

    Az én vezérem bensőmből vezérel!
    Emberek, nem vadak –
    elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
    nem kartoték-adat.
    Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
    jó szóval oktasd, játszani is engedd
    szép, komoly fiadat!

    1935. nov. 21.

    KÉSEI SIRATÓ
    Harminchat fokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám.
    Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
    kinyujtóztál a halál oldalán.
    Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
    próbállak összeállitani téged;
    de nem futja, már látom, az időből,
    a tömény tűz eléget.

    Utoljára Szabadszállásra mentem,
    a hadak vége volt
    s ez összekuszálódott Budapesten
    kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
    A vonattetőn hasaltam keresztben,
    hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
    neked, én konok, csirkét is szereztem
    s te már seholse voltál.

    Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
    édes emlőd s magad.
    Vigasztaltad fiad és pirongattad
    s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
    Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
    mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
    Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
    félrevezettél engem.

    Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
    hoztad el – kértem én?
    Mért görbitetted mosásnak a hátad?
    Hogy egyengesd egy láda fenekén?
    Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
    Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
    haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
    s mindent elrontsz, te árnyék!

    You are a bigger rogue than any woman
    who laughs and cheats!
    You left me in love with
    your beloved ones, giving you an eloquent hesitation.
    You're a gypsy! What you gave up was
    all back in the last hour!
    The child likes to swear -
    do not you hear, Mom? Speak to me!


    The myth , the legend there is clear.
    A child who is disheartened to her mother's lover knows
    how stupid she is.
    Mother's mother gave birth, it's all scared at last,
    either way or by trying to cheat on you.
    If you bend it, then if he reconciles, he
    will die.

    1935/193. Dec.

    WHAT YOU HIDE
    Freud's eighteenth
    birthday

    What you hide in your eyes,
    expose it to your eyes;
    what you have with your eyes,
    you have to wait for it.

    In love, they say, he is
    dead who lives.
    But it must be happiness
    as a wall of bread.

    And the one who lives is both a child
    and a mother.
    They're knocked if they do not embrace
    the battlefield's bed.

    Become like eighty years old,
    who was destroyed by
    the rising and while blood,
    beget fiat million.

    There is no longer a
    thorn in the old one.
    And now you've got a pretty cool dead
    death.

    What you have with
    your eyes, hold it with your hands.
    Who you hide,
    kill, or kiss it!

    May 1936

    YOU WERE A KID
    You were a kid. In vain,
    thirty scorching winter through the torment.
    I can not walk and I can not sleep.
    They drag me to you, my members.

    I keep you as a dog with a kid
    and I will not escape.
    The years, what my fate broke,
    all my mom shakes at me.

    Eat, look - I'm hungry. Overtake me - I'm cold.
    I'm stupid - deal with me.
    Your absence passes like a draft on the house.
    Tell me, leave me with fear.

    You looked at me and I dropped it all.
    You listened to me and I missed my word.
    Do not be so implacable;
    so that I can live and die on my own!

    My mother made me - I lay on the threshold - I
    would have been in myself, I can not - I 'm underneath
    stone and emptiness above me.
    Oh, I could sleep! I'm kidding you.

    There are many people who are as insensitive as I do,
    but whose eyes are light.
    I love you so much, because I myself
    have been able to love you very much.

    May 1936

    AT THE DANUBE
    1
    I sat on the bottom of the stack,
    watched the melon eel swim.
    I could hardly hear it, losing my fate, screaming at me
    , listening to the deep.
    It seemed as if my heart had been touched,
    confused, wise and great on the Danube.

    Like muscles, when you're working, you're
    gossip, hammock, adobe, and
    so, so tense,
    all waves and movements are so tense .
    And like my mother, he roared, told
    and told all the dirty things in the city.

    And it started to rain,
    but as if it were all, it stopped.
    And yet, as he watches
    the long cave from the cave , I looked at the boundary: he
    fell down in
    a lonely, eternal rain , no matter what he was, the mult.

    The Danube just ran. And as a fertile,
    mind-blowing mother,
    the toddler was playing nicely
    and laughing at the foams.
    At the time of time, they
    shivered like tombstones, shrill cemeteries.

    2
    I've been
    watching for a hundred and a thousand years , which I see suddenly.
    It's a moment, and it's time for a
    hundred thousand ancestors to see me.

    I see what they did not see, because they got it,
    killed, hugged, did what they should.
    And they see it, they landed in the material that
    I do not see if they have to.

    We know each other as joy and sorrow.
    I have the mult and they are the present.
    Our verses - they will put
    my pencil and I will feel them and remember.

    3
    My mother was a puppy, my dad was half a szekler,
    half romanian, or maybe he was.
    From my mother's mouth was sweet food,
    my dad's mouth was pretty right.
    When I move, they hug each other.
    Sometimes
    I get tired of it - that's the way it is. That's me. "See
    if we will not be ..." - they call.

    They call me because they are me;
    my weakness is so strong
    I remember that I am more than a
    stomach , since I am all ancestors -
    I am the One who is multiplied by many: my father and mother are
    happy
    and my father, my mother, is divided into two
    and my enthusiastic ego multiply!

    I am the world - everything that was there is
    the many generations that hang on each other.
    The conquerors
    conquer me dead, and the torment of the surrenderers will hurt me .
    Árpád and Zalán, Werbőczi and Dózsa -
    Turkish, Tartar, Tatar, and Rumanian swirl in
    this heart, which with this mistrustful
    future - today Hungarians!

    …I want to work. There is enough
    struggle to convince the crowd.
    The Danube, which many, present and future,
    embrace each other's soft waves.
    The struggle that our ancestors have given us to unleash
    memory
    and to settle common things,
    this is our job; and not too little.

    June 1936

    JUDIT
    Declining the fall of the trees,
    it must blush, be lighted .
    You lecipel the stove, you bring it alone
    like the old one

    in the time of the cold, even when, dear, I
    did not embrace you
    when I did not quarrel and did not feel I was
    not with you.

    Mute the longer night, the bigger the world,
    and the more fearsome.
    If you are sewing, you can not sew on our common blanket
    if it has already fallen.

    Cold stars are burning among the trees of the tar trees.
    Are you still merry? Sleep,
    I sleep alone. Make me crazy
    and do not be angry.

    Oct 1936 early

    REALLY HURTS
    Out of the
    death of a stranger
    (like a mumble in the arch )

    as long as you heat up, you are escaping to
    the woman to guard her
    arms, knees, and knees.

    Not only is the soft,
    warm goose cheat, not only the desire,
    but also the must -

    therefore, it embraces
    everything that is found on a woman,
    even though the mouth is not whitened.

    Dual burden
    and dual treasure to be loved.
    Who loves and can not find a couple,

    so stateless
    as a helpless
    animal.

    We have no other
    shelter; the tip of the knife,
    even though you are nailed to your mother, you are brave!

    And see, there is a
    woman who understands those words,
    but he is still out of your mind.

    I
    do not have this place among the living.
    I have my head, my troubles and my pain blurred;

    as if the kid was in the
    hands of a rattle exchange
    when shaking himself.

    Mit kellene
    tenni érte és ellene?
    Nem szégyenlem, ha kitalálom,

    hisz kitaszit
    a világ így is olyat, akit
    kábít a nap, rettent az álom.

    A kultura
    ugy hull le rólam, mint ruha
    másról a boldog szerelemben –

    de az hol áll,
    hogy nézze, mint dobál halál
    s még egyedül kelljen szenvednem?

    A csecsemő
    is szenvedi, ha szül a nő.
    Páros kínt enyhíthet alázat.

    De énnekem
    pénzt hoz fájdalmas énekem
    s hozzám szegődik a gyalázat.

    Segítsetek!
    Ti kisfiúk, a szemetek
    pattanjon meg ott, ő ahol jár.

    Ártatlanok,
    csizmák alatt sikongjatok
    és mondjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti hű ebek,
    kerék alá kerüljetek
    s ugassátok neki: Nagyon fáj.

    Nők, terhetek
    viselők, elvetéljetek
    és sirjátok neki: Nagyon fáj.

    Ép emberek,
    bukjatok, összetörjetek
    s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti férfiak,
    egymást megtépve nő miatt,
    ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

    Lovak, bikák,
    kiket, hogy húzzatok igát,
    herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

    Néma halak,
    horgot kapjatok jég alatt
    és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

    Elevenek,
    minden, mi kíntól megremeg,
    égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

    s ágya körül,
    üszkösen, ha elszenderül,
    vakogjatok velem: Nagyon fáj.

    Hallja, mig él.
    Azt tagadta meg, amit ér.
    Elvonta puszta kénye végett

    kivül-belől
    menekülő élő elől
    a legutolsó menedéket.

    1936. okt. eleje

    KÉSZ A LELTÁR
    Magamban bíztam eleitől fogva –
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek. Semmiképp se többe,
    mint az állatnak, mely elhull örökre.
    Ha féltem is, a helyemet megálltam –
    születtem, elvegyültem és kiváltam.
    Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
    ki ingyen adott, azt szerettem érte.
    Asszony ha játszott velem hitegetve:
    hittem igazán – hadd teljen a kedve!
    Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
    Okos urak közt játszottam a bambát.
    Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
    ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
    Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
    de ágyban végzem, néha ezt remélem.
    Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Éltem – és ebbe más is belehalt már.

    1936. nov.–dec.

    A BŰN
    Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
    de jól érzem magam.
    Csak az zavar e semmiben,
    mért nincs bűnöm, ha van.

    Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
    De bármit gondolok,
    az én bűnöm valami más.
    Tán együgyű dolog.

    Mint fösvény eltünt aranyát,
    e bűnt keresem én;
    elhagytam érte egy anyát,
    bár szivem nem kemény.

    És meg is lelem egy napon
    az erény hősein;
    s hogy gyónjak, kávézni hivom
    meg ismerőseim.

    Elmondom: Öltem. Nem tudom
    kit, talán az apám –
    elnéztem, amint vére folyt
    egy alvadt éjszakán.

    Késsel szúrtam. Nem szinezem,
    hisz emberek vagyunk
    s mint megdöföttek, hirtelen
    majd mi is lerogyunk.

    Elmondom. S várom (várni kell),
    ki fut, hogy dolga van;
    megnézem, ki tünődik el;
    ki retteg boldogan.

    És észreveszek valakit,
    ki szemmel, melegen
    jelez, csak ennyit: Vannak itt
    s te nem vagy idegen…

    Ám lehet, bűnöm gyermekes
    és együgyű nagyon.
    Akkor a világ kicsi lesz
    s én játszani hagyom.

    Én istent nem hiszek s ha van,
    ne fáradjon velem;
    majd én föloldozom magam;
    ki él, segít nekem.

    1935. aug.

    THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig,
    még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
    (igy nem szökik rá hirtelen az éj)
    s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódit:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj –
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
    fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők – szabadok, kedvesek
    – s mind ember, mert az egyre kevesebb…
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.

    1937. jan. eleje

    ARS POETICA
    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.

    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kisérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje

    FLÓRA
    1. Hexaméterek
    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

    2. Rejtelmek
    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe’.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.

    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.

    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.

    3. Már két milliárd
    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.

    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
    mely igazodni magára mutat.

    4. Buzgóság
    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel,
    az örökös ifjuság italát.

    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág –
    bár búcsut int nekem… E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.

    Fecseghetnének nyelves tudományok –
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.

    5. Megméressél!
    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.

    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.

    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.

    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, –

    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél,
    mindig, mindenütt megméressél!

    1937. febr.

    NEM EMEL FÖL
    Nem emel föl már senki sem,
    belenehezültem a sárba.
    Fogadj fiadnak, Istenem,
    hogy ne legyek kegyetlen árva.

    Fogj össze, formáló alak,
    s amire kényszerítnek engem,
    hogy valljalak, tagadjalak,
    segíts meg mindkét szükségemben.

    Tudod, szivem mily kisgyerek –
    ne viszonozd a tagadásom;
    ne vakítsd meg a lelkemet,
    néha engedd, hogy mennybe lásson.

    Kinek mindegy volt már a kín,
    hisz gondjaid magamra vettem,
    az árnyékvilág árkain
    most már te őrködj énfelettem.

    Intsd meg mind, kiket szeretek,
    hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
    Vizsgáld meg az én ügyemet,
    mielőtt magam feláldoznám.

    1937. febr.

    BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL
    Ijessz meg engem, Istenem,
    szükségem van a haragodra.
    Bukj föl az árból hirtelen,
    ne rántson el a semmi sodra.

    Én, akit föltaszít a ló,
    s a porból éppen hogy kilátszom,
    nem ember szívébe való
    nagy kínok késeivel játszom.

    Gyulékony vagyok, s mint a nap,
    oly lángot lobbantottam – vedd el!
    Ordíts reám, hogy nem szabad!
    Csapj a kezemre menyköveddel.

    És verje bosszúd, vagy kegyed
    belém: a bűntelenség vétek!
    Hisz hogy ily ártatlan legyek,
    az a pokolnál jobban éget.

    Vad, habzó nyálú tengerek
    falatjaként forgok, ha fekszem,
    s egyedül. Már mindent merek,
    de nincs értelme semminek sem.

    Meghalni lélekzetemet
    fojtom vissza, ha nem versz bottal
    és úgy nézek farkasszemet,
    emberarcú, a hiányoddal!

    1937. márc.

    SZÜLETÉSNAPOMRA
    Harminckét éves lettem én –
    meglepetés e költemény
    csecse
    becse:

    ajándék, mellyel meglepem
    e kávéházi szegleten
    magam
    magam.

    Harminckét évem elszelelt
    s még havi kétszáz sose telt.
    Az ám,
    Hazám!

    Lehettem volna oktató,
    nem ily töltőtoll koptató
    szegény
    legény.

    De nem lettem, mert Szegeden
    eltanácsolt az egyetem
    fura
    ura.

    Intelme gyorsan, nyersen ért
    a „Nincsen apám” versemért,
    a hont
    kivont

    szablyával óvta ellenem.
    Ideidézi szellemem
    hevét
    s nevét:

    „Ön, amig szóból értek én,
    nem lesz tanár e féltekén” –
    gagyog
    s ragyog.

    Ha örül Horger Antal úr,
    hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
    sekély
    e kéj –

    Én egész népemet fogom
    nem középiskolás fokon
    taní…
    tani!

    1937. ápr. 11.

    HAZÁM
    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméletem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mit bánja sok törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.

    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva,
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre,
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.

    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjat szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. máj.

    (CSAK AZ OLVASSA…)
    Csak az olvassa versemet,
    ki ismer engem és szeret,
    mivel a semmiben hajóz
    s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

    mert álmaiban megjelent
    emberi formában a csend
    s szivében néha elidőz
    a tigris meg a szelid őz.

    1937. jún. eleje

    TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT
    Tudod, hogy nincs bocsánat,
    hiába hát a bánat.
    Légy, ami lennél: férfi.
    A fű kinő utánad.

    A bűn az nem lesz könnyebb,
    hiába hull a könnyed.
    Hogy bizonyság vagy erre,
    legalább azt köszönjed.

    Ne vádolj, ne fogadkozz,
    ne légy komisz magadhoz,
    ne hódolj és ne hódits,
    ne csatlakozz a hadhoz.

    Maradj fölöslegesnek,
    a titkokat ne lesd meg.
    S ezt az emberiséget,
    hisz ember vagy, ne vesd meg.

    Emlékezz, hogy hörögtél
    s hiába könyörögtél.
    Hamis tanúvá lettél
    saját igaz pörödnél.

    Atyát hivtál elesten,
    embert, ha nincsen isten.
    S romlott kölkökre leltél
    pszichoanalizisben.

    Hittél a könnyü szóknak,
    fizetett pártfogóknak
    s lásd, soha, soha senki
    nem mondta, hogy te jó vagy.

    Megcsaltak, úgy szerettek,
    csaltál s igy nem szerethetsz.
    Most hát a töltött fegyvert
    szoritsd üres szivedhez.

    Vagy vess el minden elvet
    s még remélj hű szerelmet,
    hisz mint a kutya hinnél
    abban, ki bízna benned.

    1937. jún.

    (KARÓVAL JÖTTÉL…)
    Karóval jöttél, nem virággal,
    feleseltél a másvilággal,
    aranyat igértél nagy zsákkal
    anyádnak és most itt csücsülsz,

    mint fák tövén a bolondgomba
    (igy van rád, akinek van, gondja),
    be vagy zárva a Hét Toronyba
    és már sohasem menekülsz.

    Tejfoggal kőbe mért haraptál?
    Mért siettél, ha elmaradtál?
    Miért nem éjszaka álmodtál?
    Végre mi kellett volna, mondd?

    Magadat mindig kitakartad,
    sebedet mindig elvakartad,
    híres vagy, hogyha ezt akartad.
    S hány hét a világ? Te bolond.

    Szerettél? Magához ki fűzött?
    Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
    Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
    se késed nincs, se kenyered.

    Be vagy a Hét Toronyba zárva,
    örülj, ha jut tüzelőfára,
    örülj, itt van egy puha párna,
    hajtsd le szépen a fejedet.

    1937. nov. 24.

    (TALÁN ELTÜNÖK HIRTELEN…)
    Talán eltünök hirtelen,
    akár az erdőben a vadnyom.
    Elpazaroltam mindenem,
    amiről számot kéne adnom.

    Már bimbós gyermek-testemet
    szem-maró füstön száritottam.
    Bánat szedi szét eszemet,
    ha megtudom, mire jutottam.

    Korán vájta belém fogát
    a vágy, mely idegenbe tévedt.
    Most rezge megbánás fog át:
    várhattam volna még tiz évet.

    Dacból se fogtam föl soha
    értelmét az anyai szónak.
    Majd árva lettem, mostoha
    s kiröhögtem az oktatómat.

    Ifjuságom, e zöld vadont
    szabadnak hittem és öröknek
    és most könnyezve hallgatom,
    a száraz ágak hogy zörögnek.

    1937. nov.

    (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)
    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.

    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfilléres, a vashatos.

    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. – Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.

    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.

    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.

    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.

    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.

    1937. nov. 24.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Wed Oct 03, 2018 4:43 pm

    Re: the above

    I succeeded to translate a few interperced poems via Google translator, let those stand, the others I will try to work on by and by.


    The ones translates are Judith, at the Danube, and It Really Hurts, and a few above those, besides a few around the middle of the list.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Sat Oct 06, 2018 4:18 am

    Angel Heurtebise on the steps
    Beats me with his wings
    Of watered silk, refreshes my memory,
    The rascal, motionless
    And alone with me on the agate
    Which breaks, ass, your supernatural
    Pack-saddle.

    II

    Angel Heurtebise with incredible
    Brutality jumps on me. Please
    Don't jump so hard,
    Beastly fellow, flower of tall
    Stature.
    You've laid me up. That's
    Bad manners. I hold the ace, see?
    What do you have?

    III

    Angel Heurtebise pushes me;
    And you, Lord Jesus, mercy,
    Lift me, raise me to the corner
    Of your pointed knees;
    Undiluted pleasure. Thumb, untie
    The rope! I die.

    IV

    Angel Heurtebise and angel
    Cegeste killed in the war-what a wondrous
    Name-play
    The role of scarecrows
    Whose gesture no frightens
    The cherries on the heavenly cherry trees
    Under the church's folding door
    Accustomed to the gesture yes.

    V

    My guardian angel, Heurtebise,
    I guard you, I hit you,
    I break you, I change
    Your guard every hour.
    On guard, summer! I challenge
    You, if you're a man. Admit
    Your beauty, angel of white lead,
    Caught in a photograph by an
    Explosion of magnesium.

    by Jean Cocteau
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Re: Der Herbsttag by Johann Heinrich Voss

    Postby Meno_ » Sat Oct 06, 2018 4:26 am

    DOWN to the sand-covered earth.
    Straw from the harvested fields soiled our feet;
    Dust from the high-roads,
    Smoke from the cities,
    Foul-smelling breaths,
    Fumes from cellars and kitchens,
    All we endured.
    Then to the open sea we fled,
    Filling our lungs with air,
    Shaking our wings,
    And laving our feet.

    Indra, Lord of the Heavens,
    Hear us!
    Hear our sighing!
    Unclean is the earth;
    Evil is life;
    Neither good nor bad
    Can men be deemed.
    As they can, they live,
    One day at a time.
    Sons of dust, through dust they journey;
    Born out of dust, to dust they return.
    Given they were, for trudging,
    Feet, not wings for flying.
    Dusty they grow--
    Lies the fault then with them,
    Or with Thee?
    By August Strindberg




    Altmetric
    Original Articles
    Poetic Schizophrenia
    Regarding the Performative Process of Composition
    John Schertzer
    Pages 205-221 | Published online:
    Translator disclaimer
    SUMMARY
    Colonized by language, the body becomes written over and familiarized, possessed by the ego. When one pays attention to what is not yet familiarized, part of oneself becomes “other-ized,” causing dread. Hence, the “performance anxiety.” One feels invaded and feels the need to take possession. Writing schizophrenically is a way of exploring the unknown, the gaps between body and its impulses, and definition in an attempt to sketch a map without the usual epistemological systems possessing the ground. A free-play form of experimentation tends to take place more often in poetry than in narrative or expository prose, simply because it is often its own subject, as well as proceeding closer to primary processes. John Ashbery is an example of a poet who writes-in his words-from free association, while Michael Palmer seems to engage the network of signifiers more purposefully. Both explore the points at which language and identity dismantle each other in an attempt to open further ground.

    Key Words: Literature, performance anxiety, stage fright, signifiers, polyvocality, splintering, dissociation, fragmentation, language, metaphor, self-composition.
    Meno_
    Philosopher
     
    Posts: 3569
    Joined: Tue Dec 08, 2015 2:39 am
    Location: Mysterium Tremendum

    Next

    Return to Creative Writing



    Who is online

    Users browsing this forum: No registered users